2. fejezet/1.

Akkor azért biztos járt ott valaki. Vagyis vissza is tért. Itt a hangsúly, igen. Cory szkeptikus volt, mint mindig. Nem könnyen hitt el dolgokat. Részben, mert egyszerűen ilyen a természete, mindig is ilyen volt, kételkedett mindenben, racionális magyarázatot keresett, ha nem is találhatott, de főleg azért lehet ilyen, mert régen alsóban, még mikor én is suliba jártam pár hülye a felsőbb évesek közül elhitette vele, hogy tud az időben utazni. Persze teljesen bezsongott, és minden barátjának mesélni kezdte, hogy Adrienn Smith időutazó, normális, hisz még gyerek volt. Ahogy gondolhatod, mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Végül is te mit szólnál, ha egy hatéves forma gyerek eléd állna, és tágra nyílt szemekkel azt mondaná, a barátja tud az időben utazni. Elmosolyodnál, milyen aranyos, gondolnád. Nos elárulom, az osztálytársaiként ezt elég viccesnek találtuk. Szóval talán ezért nem hisz el semmit elsőre.

Minden este elővettem anyám naplóját, hogy olvassak belőle egy kicsit. Nem haladtam gyorsan, pedig minden oldalon képek és rajzok voltak. Te jó ég, mennyi ideig tarthatott, míg mindezt elkészítette! És hol lesz vége? Amikor megszülettem? Annyi kérdés volt bennem, de mondom, nem haladtam gyorsan, mert mindent alaposan, többször is elolvastam. Ráadásul egy csomó dolgot nem értettem! Például, hogy mégis mindez, amit anyám elmesél hol történt? Először egy erdőre tippeltem, ugyanis különösen odafigyeltem a helyszínek leírására, de fákon és egy tavon kívül semmiről nem tett említést. Aztán Lons jutott eszembe, de tudván, hogy fák alatt aludtak, elég hamar elvetettem az ötletet. Végtére is Lons, még ha létezett is, egy város volt. Nem jutottam tehát előrébb, bár mindig reménykedtem, hogy egyszer csak beavat valami hatalmas titokba, amitől majd úgy érzem, igen ezért van az egész napló-dolog, de egyáltalán nem úgy állt a helyzet. Persze azért izgalmas volt, de nem az amit vártam.

* * *

Csengettek.

-        Kiera, nyisd ki kérlek! – kiáltott át Hayley a nappaliból.

-        Megyek! – mondtam. Bár nem tudom miért mondtam, ő úgy se hallott.

A türelmetlen vendég újra megnyomta a gombot. – Megyek már! – mondtam, ezúttal hangosabban.

A verandán egy fiú állt, nálam valamivel idősebb. Soha nem láttam még, ez persze nem meglepő, hisz’ alig járok emberek közé. Valahogy még sem tűnt idevalósinak. Kék szeme volt. A haja barna, gondosan beállítva, az a „most keltem ki az ágyból” kinézet. Rosszkedvűnek tűnt, úgyhogy inkább nem tettem szóva az erőszakos csöngetést.

-        Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

-        Csak engedd meg, hogy kimenjek a hátsó ajtón… légyszi! – mondta mindenféle bevezetés nélkül.

-        Tolvaj vagy? – Tulajdonképpen kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott. Elég idiótán éreztem magam.

-        Nem.

-        Akkor mit akarsz a házunkban?

-        Semmi, oké? Figyelj, én csak azt akarom, hogy anyám lássa, ahogy beszélgetek veled, behívsz, és azt higgye itt vagyok, és teljes gőzzel barátkozom veled egész délután. Nyugi, egy perc és eltűnök.

- Öö oké. – Nem láttam értelmét a további kérdezősködésnek, úgyhogy beengedtem. – A konyha után balra! – szóltam utána, nem tudom egyáltalán meghallotta-e, de valsózínleg, legalább is mire beértem már nem volt ott.

-        Ki volt az? – Hayley mindig megijesztett.

-        Nem tudom. – Gyanakodva nézett. Pedig tényleg nem tudtam. - Figyelj, nem kamuzok, azt mondta látnia kell az anyának, hogy beszél velem vagy valami, kit érdekel.

Ebbe már belenyugodott. Vagy legalább is nem mondott rá többet. Azért engem foglalkoztatott egy kicsit a dolog, de nem igazán törődtem vele, fontosabb dolgom is akadt. Például a napló.

1. fejezet /5., utolsó része

Egy barátom azért volt, Cory, akit óvoda óta ismerek. Cory nagyon megértő, és az esetek kilencven százalékában velem az embernek a „megértő” magatartást kell alkalmaznia, ha éppen el akar tudni viselni. Vagy, hogy én el tudjam viselni az illetőt. Úgyhogy másnap délutánra (mert délelőtt suliban volt, mint minden normális tizenhét éves), megbeszéltük, hogy találkozunk. Már igazán beszélnem kellett valakivel.

Tudtam, hogy tőle nem kell féltenem a titkaimat, így elmondtam neki mindent. Anyám naplóját is magammal vittem. Ahogy arra számítani lehetett, ő sem tudott mit kezdeni a nyaklánccal, neki is ugyanolyan őrültségnek tűnt, mint nekem. Talán egy őrült ékszerkereskedő az anyám. Bíztató. Azért a helyzet furcsasága ellenére, vagy pont azért, megígérte, hogy ahogy tud, segít nekem megtalálni a szüleimet.

-        De mégis, hogy kezdünk neki? Ezen a foszladozó könyvön kívül nincs semmink… - Tűnődött a dolgon Cory, és a kelleténél kicsit nagyobb erővel letette maga mellé a naplót.

Szólnom kellett volna, hogy korából kifolyólag ezt nem viseli túl jól. Ahogy sejtettem azonnal ki is esett belőle néhány lap. Cory elkezdte összeszedni őket, közben legalább háromszor bocsánatot kért. Oda sem figyeltem, csak tűnődtem „mit fogok csinálni?”, „hol kezdem el keresni őket?” stb.

-        Kiera, hallod? – zökkentett ki gondolataimból - Nézd, mit találtam! – közben felém nyújtott egy lapot, amire egy térkép volt rajzolva.

Nem az a szokványos térkép volt. Arra gondoltam biztos valami hülyeség, hiszen kézzel volt rajzolva, és nem hasonlított semmi általam ismert országra, kitalálhatta valaki. Bár jobban megnézve minden olyan igazinak tűnt. A tavak, a folyók, a városok el voltak nevezve, talán nem csak egy elképzelt világ. Ahogy a neveket olvasgattam a rajzon, valami ismerőset vettem észre. Akawi-tó. Honnan ilyen ismerős? Aztán beugrott, hol találkoztam már ezzel. A kép, amin Julian azt a furcsa vízgömböt tartotta, annak a hátuljára volt írva. Aztán találtam még egy ismerőset, Lonst. Lons a térképen az egyetlen város volt, és ugyanez volt írva a medálra, amit anyám a kis zsebbe rejtett.

-        Hol a francba lehet ez a Lons? – törtem ki, Cory nagy meglepetésére.

-        Talán írjuk be a Google-be… - javasolta. Hülyeségnek tartottam, de nem volt jobb ötletem.

Átmentünk hozzájuk, én még mindig nem bírtam az otthoni levegőt szívni. Azt hittem időpocsékolás lesz, de végül tényleg találtunk valamit. Lonsról sok legenda szólt. Persze egy csomó olyat találtunk, amik homlokegyenest mást állítottak róla, például míg az egyik „szemkápráztatóan gyönyörű” helynek mutatta be, egy másik sötét erők, és emberek lakta, hátborzongató és mindenféle borzalmak városának. Tudtam, hogy azok csak legendák, de egyre inkább kezdtem hinni benne, hogy talán tényleg létezik.

Az egyik cikk így szólt:

Sokak szerint az egyetlen boszorkányok lakta terület a világon, a Cordan-hegységtől délre fekvő Lons. Évezredekre visszamenő hagyományaival a város megbonthatatlan egységet alkot, nem nézik jó szemmel az idegeneket, különösen akkor nem, ha a betolakodó akaratuk ellenére beolvadni kíván a generációk óta Lonsban élők köreibe. Egyes szóbeszédek szerint csak egy különleges gyertya segítségével lehet eljutni oda, de mindeddig még nem szerzett ilyenről tudomást senki, vagy legalább is jól titkolja. Némelyek azt tartják, akit gyökerei oda kötnek, azt a titokzatos város magához hívja, míg a kíváncsiskodó idegenekkel szörnyű dolgokat művel.

1/4.

Egy kristálytiszta vizű tó partján állt, olyan növényekkel körülvéve, amiket még filmekben sem láttam, gyönyörű volt. Szemem azonnal megakadt a fényképen álló fiatalember kezén. Tartott valamit, de nem jöttem rá, mi az. Vízhez hasonlított, de Julian még csak nem is ért hozzá, az pedig mint valami gömb lebegett a levegőben. Végigfutott az agyamon egy-két lehetséges magyarázat, de egyik sem tűnt helytállónak. A kép mindenesetre felkeltette az érdeklődésem, így nekiláttam, hogy amennyire tudom sorba szedjem a szétszóródott lapokat. Közben egyre több érdekes dolog akadt a kezembe, ott volt például az a sok összepréselt levél és virág, fényképek tucatjai és ezernyi apró zsebekbe rejtett kis kacat, amiket úgy döntöttem majd akkor nézek meg, ha oda érek az olvasásban. Andrea oldalakon keresztül írt ő és Julian családi hátteréről, elmesélte, hogy akkor ismerkedtek meg, amikor mindketten túléltek egy tűzvészt (erről állítólag később még írni fog), hogy egymásba szerettek, de Julian családja ellenezte a házasságot és még sok apróságról szót ejtett. Néhol kis tollrajzokkal és motívumokkal díszítette a napló lapjait, bár sokszor nehezen lehetett kivenni mit is ábrázolnak, az egyik oldal alján pedig megtaláltam az első kis zsebet, amit anyám gondosan a füzetbe ragasztott. Egy ezüst láncot és egy medált rejtett. Az apró,  kör alakú ékszerbe egy ábra volt gravírozva, felette latin szöveggel: „Nomen est omen” vagyis (ahogy azt megtudtam a zseb alá írt jegyzetekből: a név kötelez, alatta pedig az állt, 1411 Lons. Az ábra egyszerű volt; két egymásba karoló körív három oldalán csillagokkal, ötletem sem volt mit jelenthet, és a későbbiekben csak annyi állt „vigyázz rá, mint a szemed fényére!”. Minden kezdett egyre bizarrabbá válni.

Másnap tovább olvastam a naplót. Furcsa recept-szerű leírásokkal volt tele mindenféle alkalomra, például „Gyógytea megfázásra (100% hatásos)”, „Csontforrasztó borogatás kis törésekre (ujj, orr)”, „Enyhítő és gyógyító olajkenőcs himlőre” stb., mindegyik valamiféle betegségre vagy sérülésre való (gyanítom anyám igyekezett mindent megtenni az egészségemért), de miután párat elolvastam kétségeim támadtak afelől, hogy lehet-e egyáltalán bármelyik fűszeresnél ezekhez szükséges hozzávalókat kapni. Mellesleg ki hallott már olyanról, hogy valami egyszerűen összeforrasztja az eltörött csontot? Néha mellékelve volt egy-két alaposan kiszárított és préselt levél vagy virág, amikről Andrea úgy gondolta ritkaság, és nehéz lenne beszereznem (nyílván mindezt jogosan gondolta, hiszen a legtöbbjükről még csak nem is hallottam soha).

1.rész/3

Az idős jegyzetfüzetből ki-kicsúsztak a lapok, képek és egyéb apróságok, amikkel édesanyám megtoldotta szerzeményét. Az első oldalra egy kép volt ragasztva, alatta ezzel a címmel:

Szeretö szüleid:
Andrea & Julian

A fekete-fehér fényképről egy fiatal pár mosolygott rám. Andrea gyönyörű lány volt, hosszú, sötét haja lágy hullámokban omlott a vállára. Szemeit tőle örökölhettem, hisz neki is ugyanolyan világoskék volt, mint nekem. A nevető lányt átölelte egy vidám, jóképű fiatalember. Rövid, szőke haja és óriási fekete szemei így képről is vonzóvá tették. Ruhái alapján pénzes családból származó gyerek volt, míg édesanyám szegényebb sorból kerülhetett ki, de láthatóan imádták egymást. Lapoztam egyet, s apró betűkkel szedett, sűrűn írt szöveg tárult a szemem elé. Andrea nem írt kifejezetten szépen, tulajdonképpen alig tudtam kivenni az apró betűs macskakaparást. Első bejegyzést nagyjából nyolc hónappal a születésem előtt írta.

Kedves kislányom/fiam! Ma tudtam meg, hogy terhes vagyok veled. Amikor ezt a naplót olvasod, még nem ismerjük egymást… Azzal, hogy örökbe adtunk csak könnyebbé próbáltuk tenni az életedet. Könnyebbé mint a miénk. Szeretnénk ha tudnád, hogy mindennél jobban szeretünk Téged és alig várjuk az órát, mikor újra láthatunk! Szeretnénk ha tudnád, mi volt az oka, hogy idegenek kezébe kellett adnunk, amikor megszülettél. Szeretnénk, hogy mindent megérts, de ehhez el kell mesélnem neked minden egyes részletet. Nem lesz könnyü, de hinned kell nekünk és minden részeddel akarnod kell megtalálni minket, mert anélkül nem sikerülhet.

Édesanyám szavaiból áradt a szeretet, s ez könnyeket csalt a szemembe, de ugyanakkor a szomorúság is, amiért nem nevelhettek fel. De ha ennyire szeretne megismerni, miért nem keres meg ő? És egyáltalán miből gondolta, hogy jobb lesz nekem nevelőszülőknél jómódban, mint velük szegénységben? Meghatottságom hamar dühbe csapott át, ami szintén sírásba torkollott. Felálltam és a földre hajítottam a könyvet, ezt azonban rögtön meg is bántam, hisz elfelejtettem, hogy igen rossz állapotban van, s lapjai hamar a szoba padlóján kötöttek ki mindenfelé. Mikor lehajoltam, hogy nekiálljak idegesen összeszedni a megsárgult papírokat egy újabb fénykép akadt a kezembe, Julian volt rajta.

1. rész folyt.

Levánszorogtam a lépcsőn, fáradtan, kisírt szemekkel, azon járt az agyam, vajon mit fogok mondani nekik? Hogy fogok viselkedni? Aztán ahogy közeledtem hozzájuk veszekedésre lettem figyelmes, üvöltöztek egymással, még sosem hallottam őket így vitatkozni. Kíváncsi lettem ezért az étkezőben maradtam, amiből a konyha nyílt. Úgy sejtettem ott vannak.

Ekkor már tisztán hallottam, hogy rólam beszélnek.

-Hihetetlen vagy! – Hallottam George mély hangját. Most halkabban beszélt, de rettentő ideges volt. - Nem tudom elhinni, hogy miattad veszítjük el Kierát! Pont ahogy megmondtam! Ha nem akarsz mindenáron az egyetlen anyja lenni, és belementél volna, hogy elmondjuk neki az igazat, ez meg sem történt volna, nem ismerek nálad önzőbb embert…!

-Hogy foghatod rám az egészet? – Szakította félbe Hayley - Hisz te is benne voltál! Nem törted magad túlságosan, hogy elmond neki, ugyanannyira hibás vagy! Bár, ha jobban belegondolok, neked kellett volna elmondanod neki, hisz te vagy az apja…

-ELÉG! – Tört ki George – Ha nem szóltam neki és ez rosszul végződött, azt csakis érted tettem, hogy boldog legyél! Ne merd rám fogni, így is kisajátítottad magadnak Kierát, mindenhova magaddal hurcoltad, mígnem a végére engem szinte már meg sem ismert!

-Azért kötődött hozzám, mert az anyja vagyok és szeret engem!

-NEM VAGY AZ ANYJA, jobban tennéd, ha felfognád így tizenhét év után! Neked soha NEM VOLT gyereked, Kierát is elüldözted magad mellől, nőj fel végre és tanulj meg együtt élni a problémákkal!

-Én csak egy normális családot szerettem volna; apa, anya, gyerek, miért olyan nagy bűn ez? Csak meg akartam védeni, nem könnyű elfogadni, hogy az igazi anyád egy ribanc, aki a születésed után még látni sem akart! Kíváncsi lennék, hogy mesélted volna el neki, mikor hatévesen kérdezősködni kezd…

Tovább vitatkoztak, de nem figyeltem már a szavakra. Anyámnak nem kellettem, Hayley a tökéletes család-formába próbált bepasszírozni engem, mint valami játék babát, nem kifejezetten fényes kilátások egy új élet küszöbén. Az én új életemben a szüleim elvesztek és arra várnak, hogy végre megkeressem őket. Az én új életemben van helye Hayley-nek és George-nak, attól függetlenül, hogy hosszú éveken át egy hazugságban éltem miattuk, de ennek ellenére szeretem őket. És ebben az új életben, a világ teljesen más lesz.

-------------------------- O --------------------------

Hayley előkeresett néhány régi papírt, amikből megtudtam, hogy az eredeti nevem Kiera Kylie, szüleim Andrea és Julian és, hogy egy Silvertown nevű helyen születtem. Ami érdekesebb ennél, hogy Hayley adott nekem egy naplót. Édesanyám naplóját, amit a születésemkor bízott rá, hogy ha eljön az ideje a kezembe kerüljön.

1. rész - Kész őrültek háza

1. rész – Kész őrültek háza

- Jobban tennéd, ha ebben a minutumban visszaülnél a kocsiba kisasszony!

- Nem érdekel! Nem parancsolhatsz nekem! Te nem vagy az anyám!

- Ne dühíts fel, Kiera! Vissza a kocsiba, komolyan mondom.

- És mi lesz ha nem? Mit csinálsz? Elmondasz apának? Ja, igen! Talán az igazi apám már nem is él, miközben George úgy tett mintha ő lenne. HÁNYOK TŐLETEK!

Ezekkel a szavakkal hagytam ott őket, s habár azt hiszem megbántam, képtelen vagyok megbocsátani nekik. Tizenhét éven át elhitették velem, hogy ők a vérszerinti szüleim és ennyi idő után is csak egy véletlennek köszönhetően tudom meg. Hihetetlen! Eszeveszett mennyiségű kérdés kavarog a fejemben, a szívemről nem is beszélve. Egy csomó különös érzés dübörög a lábam előtt, mintha mind csak arra várnának, hogy melyiküknek engedek legközelebb néhány másodpercet, hogy hatalmukba kerítsenek. De ki ne lenne összezavarodva a helyemben? Megeshet az emberrel, hogy valamiről még csak fogalmas sincs, egyszerűen soha nem mondott neki senki semmit, és még is érzi, hogy valahol más? Különbözik a szüleitől, az ismerőseitől – de úgy gyökeresen, megfogalmazhatatlanul más. Bár nyilván sose gondoltam, hogy kifejezetten hasonlítanék egyikőjükre is, nem. George üzletember, unalmas és komoly, de jószívű. Hayley jogász, szintén nem az én világom. De hisz az ember nem hasonlít mindig a szüleire, nekem sem kellett volna kétségbeesetten bárminemű hasonlóságot keresni közöttünk, vagy mégis? Én szeretem őket annak ellenére amiket mondtam. De sajnos… egyszerűen képtelen vagyok ugyanúgy nézni rájuk, mintha hozzám tartoznának, s szigorúan a génjeinkbe lenne írva, hogy mindegy mit gondolsz, de igen! Ő a rokonod.

Tegnap este sokat sírtam, Hayley-nek ki kellett cserélnie a párnámat éjféltájt, úgy eláztattam a könnyeimmel. Nem beszéltünk mióta érthető módon kiakadtam és elrohantam, bár valójában úgy érzem ömlenének belőlem a kérdések, de képtelen vagyok hozzájuk szólni. Ilyenkor jól esne, ha lenne valaki mellettem. Az egyetlen barátom, aki maradt most iskolában van, mint ahogy mindenki más is rajtam kívül. Fél éve tüzet okoztam a suliban – legalábbis ez a hivatalos álláspont, azóta vagyok magántanuló. Azt is magamban kellett elintéznem, a pszichológus, akihez egy darabig járnom kellett meg sem próbált megérteni, s így hiába próbáltam tudtára adni, hogy nem én gyújtottam a tüzet és fogalmam sincs, hogy történt. A legutolsó amire emlékszem az a harag. Tisztán emlékszem, hogy dühös voltam, mert az osztályban már megint rámszálltak, ezért a lány WC-be rohantam, hogy ne lássanak a többiek, majd valahogy lángra kapott a szemetes kosár. De ki hisz nekem? Később visszamehettem volna az iskolába, miután megbizonyosodtak róla, hogy nem vagyok veszélyes, de az évfolyamtársaim ígyis-úgyis csak megkeserítették volna az életemet, ugyanis ők őrültnek tartanak.