Egy barátom azért volt, Cory, akit óvoda óta ismerek. Cory nagyon megértő, és az esetek kilencven százalékában velem az embernek a „megértő” magatartást kell alkalmaznia, ha éppen el akar tudni viselni. Vagy, hogy én el tudjam viselni az illetőt. Úgyhogy másnap délutánra (mert délelőtt suliban volt, mint minden normális tizenhét éves), megbeszéltük, hogy találkozunk. Már igazán beszélnem kellett valakivel.
Tudtam, hogy tőle nem kell féltenem a titkaimat, így elmondtam neki mindent. Anyám naplóját is magammal vittem. Ahogy arra számítani lehetett, ő sem tudott mit kezdeni a nyaklánccal, neki is ugyanolyan őrültségnek tűnt, mint nekem. Talán egy őrült ékszerkereskedő az anyám. Bíztató. Azért a helyzet furcsasága ellenére, vagy pont azért, megígérte, hogy ahogy tud, segít nekem megtalálni a szüleimet.
- De mégis, hogy kezdünk neki? Ezen a foszladozó könyvön kívül nincs semmink… - Tűnődött a dolgon Cory, és a kelleténél kicsit nagyobb erővel letette maga mellé a naplót.
Szólnom kellett volna, hogy korából kifolyólag ezt nem viseli túl jól. Ahogy sejtettem azonnal ki is esett belőle néhány lap. Cory elkezdte összeszedni őket, közben legalább háromszor bocsánatot kért. Oda sem figyeltem, csak tűnődtem „mit fogok csinálni?”, „hol kezdem el keresni őket?” stb.
- Kiera, hallod? – zökkentett ki gondolataimból - Nézd, mit találtam! – közben felém nyújtott egy lapot, amire egy térkép volt rajzolva.
Nem az a szokványos térkép volt. Arra gondoltam biztos valami hülyeség, hiszen kézzel volt rajzolva, és nem hasonlított semmi általam ismert országra, kitalálhatta valaki. Bár jobban megnézve minden olyan igazinak tűnt. A tavak, a folyók, a városok el voltak nevezve, talán nem csak egy elképzelt világ. Ahogy a neveket olvasgattam a rajzon, valami ismerőset vettem észre. Akawi-tó. Honnan ilyen ismerős? Aztán beugrott, hol találkoztam már ezzel. A kép, amin Julian azt a furcsa vízgömböt tartotta, annak a hátuljára volt írva. Aztán találtam még egy ismerőset, Lonst. Lons a térképen az egyetlen város volt, és ugyanez volt írva a medálra, amit anyám a kis zsebbe rejtett.
- Hol a francba lehet ez a Lons? – törtem ki, Cory nagy meglepetésére.
- Talán írjuk be a Google-be… - javasolta. Hülyeségnek tartottam, de nem volt jobb ötletem.
Átmentünk hozzájuk, én még mindig nem bírtam az otthoni levegőt szívni. Azt hittem időpocsékolás lesz, de végül tényleg találtunk valamit. Lonsról sok legenda szólt. Persze egy csomó olyat találtunk, amik homlokegyenest mást állítottak róla, például míg az egyik „szemkápráztatóan gyönyörű” helynek mutatta be, egy másik sötét erők, és emberek lakta, hátborzongató és mindenféle borzalmak városának. Tudtam, hogy azok csak legendák, de egyre inkább kezdtem hinni benne, hogy talán tényleg létezik.
Az egyik cikk így szólt:
Sokak szerint az egyetlen boszorkányok lakta terület a világon, a Cordan-hegységtől délre fekvő Lons. Évezredekre visszamenő hagyományaival a város megbonthatatlan egységet alkot, nem nézik jó szemmel az idegeneket, különösen akkor nem, ha a betolakodó akaratuk ellenére beolvadni kíván a generációk óta Lonsban élők köreibe. Egyes szóbeszédek szerint csak egy különleges gyertya segítségével lehet eljutni oda, de mindeddig még nem szerzett ilyenről tudomást senki, vagy legalább is jól titkolja. Némelyek azt tartják, akit gyökerei oda kötnek, azt a titokzatos város magához hívja, míg a kíváncsiskodó idegenekkel szörnyű dolgokat művel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése