2. fejezet/1.

Akkor azért biztos járt ott valaki. Vagyis vissza is tért. Itt a hangsúly, igen. Cory szkeptikus volt, mint mindig. Nem könnyen hitt el dolgokat. Részben, mert egyszerűen ilyen a természete, mindig is ilyen volt, kételkedett mindenben, racionális magyarázatot keresett, ha nem is találhatott, de főleg azért lehet ilyen, mert régen alsóban, még mikor én is suliba jártam pár hülye a felsőbb évesek közül elhitette vele, hogy tud az időben utazni. Persze teljesen bezsongott, és minden barátjának mesélni kezdte, hogy Adrienn Smith időutazó, normális, hisz még gyerek volt. Ahogy gondolhatod, mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Végül is te mit szólnál, ha egy hatéves forma gyerek eléd állna, és tágra nyílt szemekkel azt mondaná, a barátja tud az időben utazni. Elmosolyodnál, milyen aranyos, gondolnád. Nos elárulom, az osztálytársaiként ezt elég viccesnek találtuk. Szóval talán ezért nem hisz el semmit elsőre.

Minden este elővettem anyám naplóját, hogy olvassak belőle egy kicsit. Nem haladtam gyorsan, pedig minden oldalon képek és rajzok voltak. Te jó ég, mennyi ideig tarthatott, míg mindezt elkészítette! És hol lesz vége? Amikor megszülettem? Annyi kérdés volt bennem, de mondom, nem haladtam gyorsan, mert mindent alaposan, többször is elolvastam. Ráadásul egy csomó dolgot nem értettem! Például, hogy mégis mindez, amit anyám elmesél hol történt? Először egy erdőre tippeltem, ugyanis különösen odafigyeltem a helyszínek leírására, de fákon és egy tavon kívül semmiről nem tett említést. Aztán Lons jutott eszembe, de tudván, hogy fák alatt aludtak, elég hamar elvetettem az ötletet. Végtére is Lons, még ha létezett is, egy város volt. Nem jutottam tehát előrébb, bár mindig reménykedtem, hogy egyszer csak beavat valami hatalmas titokba, amitől majd úgy érzem, igen ezért van az egész napló-dolog, de egyáltalán nem úgy állt a helyzet. Persze azért izgalmas volt, de nem az amit vártam.

* * *

Csengettek.

-        Kiera, nyisd ki kérlek! – kiáltott át Hayley a nappaliból.

-        Megyek! – mondtam. Bár nem tudom miért mondtam, ő úgy se hallott.

A türelmetlen vendég újra megnyomta a gombot. – Megyek már! – mondtam, ezúttal hangosabban.

A verandán egy fiú állt, nálam valamivel idősebb. Soha nem láttam még, ez persze nem meglepő, hisz’ alig járok emberek közé. Valahogy még sem tűnt idevalósinak. Kék szeme volt. A haja barna, gondosan beállítva, az a „most keltem ki az ágyból” kinézet. Rosszkedvűnek tűnt, úgyhogy inkább nem tettem szóva az erőszakos csöngetést.

-        Segíthetek valamiben? – kérdeztem.

-        Csak engedd meg, hogy kimenjek a hátsó ajtón… légyszi! – mondta mindenféle bevezetés nélkül.

-        Tolvaj vagy? – Tulajdonképpen kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott. Elég idiótán éreztem magam.

-        Nem.

-        Akkor mit akarsz a házunkban?

-        Semmi, oké? Figyelj, én csak azt akarom, hogy anyám lássa, ahogy beszélgetek veled, behívsz, és azt higgye itt vagyok, és teljes gőzzel barátkozom veled egész délután. Nyugi, egy perc és eltűnök.

- Öö oké. – Nem láttam értelmét a további kérdezősködésnek, úgyhogy beengedtem. – A konyha után balra! – szóltam utána, nem tudom egyáltalán meghallotta-e, de valsózínleg, legalább is mire beértem már nem volt ott.

-        Ki volt az? – Hayley mindig megijesztett.

-        Nem tudom. – Gyanakodva nézett. Pedig tényleg nem tudtam. - Figyelj, nem kamuzok, azt mondta látnia kell az anyának, hogy beszél velem vagy valami, kit érdekel.

Ebbe már belenyugodott. Vagy legalább is nem mondott rá többet. Azért engem foglalkoztatott egy kicsit a dolog, de nem igazán törődtem vele, fontosabb dolgom is akadt. Például a napló.

1. fejezet /5., utolsó része

Egy barátom azért volt, Cory, akit óvoda óta ismerek. Cory nagyon megértő, és az esetek kilencven százalékában velem az embernek a „megértő” magatartást kell alkalmaznia, ha éppen el akar tudni viselni. Vagy, hogy én el tudjam viselni az illetőt. Úgyhogy másnap délutánra (mert délelőtt suliban volt, mint minden normális tizenhét éves), megbeszéltük, hogy találkozunk. Már igazán beszélnem kellett valakivel.

Tudtam, hogy tőle nem kell féltenem a titkaimat, így elmondtam neki mindent. Anyám naplóját is magammal vittem. Ahogy arra számítani lehetett, ő sem tudott mit kezdeni a nyaklánccal, neki is ugyanolyan őrültségnek tűnt, mint nekem. Talán egy őrült ékszerkereskedő az anyám. Bíztató. Azért a helyzet furcsasága ellenére, vagy pont azért, megígérte, hogy ahogy tud, segít nekem megtalálni a szüleimet.

-        De mégis, hogy kezdünk neki? Ezen a foszladozó könyvön kívül nincs semmink… - Tűnődött a dolgon Cory, és a kelleténél kicsit nagyobb erővel letette maga mellé a naplót.

Szólnom kellett volna, hogy korából kifolyólag ezt nem viseli túl jól. Ahogy sejtettem azonnal ki is esett belőle néhány lap. Cory elkezdte összeszedni őket, közben legalább háromszor bocsánatot kért. Oda sem figyeltem, csak tűnődtem „mit fogok csinálni?”, „hol kezdem el keresni őket?” stb.

-        Kiera, hallod? – zökkentett ki gondolataimból - Nézd, mit találtam! – közben felém nyújtott egy lapot, amire egy térkép volt rajzolva.

Nem az a szokványos térkép volt. Arra gondoltam biztos valami hülyeség, hiszen kézzel volt rajzolva, és nem hasonlított semmi általam ismert országra, kitalálhatta valaki. Bár jobban megnézve minden olyan igazinak tűnt. A tavak, a folyók, a városok el voltak nevezve, talán nem csak egy elképzelt világ. Ahogy a neveket olvasgattam a rajzon, valami ismerőset vettem észre. Akawi-tó. Honnan ilyen ismerős? Aztán beugrott, hol találkoztam már ezzel. A kép, amin Julian azt a furcsa vízgömböt tartotta, annak a hátuljára volt írva. Aztán találtam még egy ismerőset, Lonst. Lons a térképen az egyetlen város volt, és ugyanez volt írva a medálra, amit anyám a kis zsebbe rejtett.

-        Hol a francba lehet ez a Lons? – törtem ki, Cory nagy meglepetésére.

-        Talán írjuk be a Google-be… - javasolta. Hülyeségnek tartottam, de nem volt jobb ötletem.

Átmentünk hozzájuk, én még mindig nem bírtam az otthoni levegőt szívni. Azt hittem időpocsékolás lesz, de végül tényleg találtunk valamit. Lonsról sok legenda szólt. Persze egy csomó olyat találtunk, amik homlokegyenest mást állítottak róla, például míg az egyik „szemkápráztatóan gyönyörű” helynek mutatta be, egy másik sötét erők, és emberek lakta, hátborzongató és mindenféle borzalmak városának. Tudtam, hogy azok csak legendák, de egyre inkább kezdtem hinni benne, hogy talán tényleg létezik.

Az egyik cikk így szólt:

Sokak szerint az egyetlen boszorkányok lakta terület a világon, a Cordan-hegységtől délre fekvő Lons. Évezredekre visszamenő hagyományaival a város megbonthatatlan egységet alkot, nem nézik jó szemmel az idegeneket, különösen akkor nem, ha a betolakodó akaratuk ellenére beolvadni kíván a generációk óta Lonsban élők köreibe. Egyes szóbeszédek szerint csak egy különleges gyertya segítségével lehet eljutni oda, de mindeddig még nem szerzett ilyenről tudomást senki, vagy legalább is jól titkolja. Némelyek azt tartják, akit gyökerei oda kötnek, azt a titokzatos város magához hívja, míg a kíváncsiskodó idegenekkel szörnyű dolgokat művel.