1.rész/3

Az idős jegyzetfüzetből ki-kicsúsztak a lapok, képek és egyéb apróságok, amikkel édesanyám megtoldotta szerzeményét. Az első oldalra egy kép volt ragasztva, alatta ezzel a címmel:

Szeretö szüleid:
Andrea & Julian

A fekete-fehér fényképről egy fiatal pár mosolygott rám. Andrea gyönyörű lány volt, hosszú, sötét haja lágy hullámokban omlott a vállára. Szemeit tőle örökölhettem, hisz neki is ugyanolyan világoskék volt, mint nekem. A nevető lányt átölelte egy vidám, jóképű fiatalember. Rövid, szőke haja és óriási fekete szemei így képről is vonzóvá tették. Ruhái alapján pénzes családból származó gyerek volt, míg édesanyám szegényebb sorból kerülhetett ki, de láthatóan imádták egymást. Lapoztam egyet, s apró betűkkel szedett, sűrűn írt szöveg tárult a szemem elé. Andrea nem írt kifejezetten szépen, tulajdonképpen alig tudtam kivenni az apró betűs macskakaparást. Első bejegyzést nagyjából nyolc hónappal a születésem előtt írta.

Kedves kislányom/fiam! Ma tudtam meg, hogy terhes vagyok veled. Amikor ezt a naplót olvasod, még nem ismerjük egymást… Azzal, hogy örökbe adtunk csak könnyebbé próbáltuk tenni az életedet. Könnyebbé mint a miénk. Szeretnénk ha tudnád, hogy mindennél jobban szeretünk Téged és alig várjuk az órát, mikor újra láthatunk! Szeretnénk ha tudnád, mi volt az oka, hogy idegenek kezébe kellett adnunk, amikor megszülettél. Szeretnénk, hogy mindent megérts, de ehhez el kell mesélnem neked minden egyes részletet. Nem lesz könnyü, de hinned kell nekünk és minden részeddel akarnod kell megtalálni minket, mert anélkül nem sikerülhet.

Édesanyám szavaiból áradt a szeretet, s ez könnyeket csalt a szemembe, de ugyanakkor a szomorúság is, amiért nem nevelhettek fel. De ha ennyire szeretne megismerni, miért nem keres meg ő? És egyáltalán miből gondolta, hogy jobb lesz nekem nevelőszülőknél jómódban, mint velük szegénységben? Meghatottságom hamar dühbe csapott át, ami szintén sírásba torkollott. Felálltam és a földre hajítottam a könyvet, ezt azonban rögtön meg is bántam, hisz elfelejtettem, hogy igen rossz állapotban van, s lapjai hamar a szoba padlóján kötöttek ki mindenfelé. Mikor lehajoltam, hogy nekiálljak idegesen összeszedni a megsárgult papírokat egy újabb fénykép akadt a kezembe, Julian volt rajta.

1. rész folyt.

Levánszorogtam a lépcsőn, fáradtan, kisírt szemekkel, azon járt az agyam, vajon mit fogok mondani nekik? Hogy fogok viselkedni? Aztán ahogy közeledtem hozzájuk veszekedésre lettem figyelmes, üvöltöztek egymással, még sosem hallottam őket így vitatkozni. Kíváncsi lettem ezért az étkezőben maradtam, amiből a konyha nyílt. Úgy sejtettem ott vannak.

Ekkor már tisztán hallottam, hogy rólam beszélnek.

-Hihetetlen vagy! – Hallottam George mély hangját. Most halkabban beszélt, de rettentő ideges volt. - Nem tudom elhinni, hogy miattad veszítjük el Kierát! Pont ahogy megmondtam! Ha nem akarsz mindenáron az egyetlen anyja lenni, és belementél volna, hogy elmondjuk neki az igazat, ez meg sem történt volna, nem ismerek nálad önzőbb embert…!

-Hogy foghatod rám az egészet? – Szakította félbe Hayley - Hisz te is benne voltál! Nem törted magad túlságosan, hogy elmond neki, ugyanannyira hibás vagy! Bár, ha jobban belegondolok, neked kellett volna elmondanod neki, hisz te vagy az apja…

-ELÉG! – Tört ki George – Ha nem szóltam neki és ez rosszul végződött, azt csakis érted tettem, hogy boldog legyél! Ne merd rám fogni, így is kisajátítottad magadnak Kierát, mindenhova magaddal hurcoltad, mígnem a végére engem szinte már meg sem ismert!

-Azért kötődött hozzám, mert az anyja vagyok és szeret engem!

-NEM VAGY AZ ANYJA, jobban tennéd, ha felfognád így tizenhét év után! Neked soha NEM VOLT gyereked, Kierát is elüldözted magad mellől, nőj fel végre és tanulj meg együtt élni a problémákkal!

-Én csak egy normális családot szerettem volna; apa, anya, gyerek, miért olyan nagy bűn ez? Csak meg akartam védeni, nem könnyű elfogadni, hogy az igazi anyád egy ribanc, aki a születésed után még látni sem akart! Kíváncsi lennék, hogy mesélted volna el neki, mikor hatévesen kérdezősködni kezd…

Tovább vitatkoztak, de nem figyeltem már a szavakra. Anyámnak nem kellettem, Hayley a tökéletes család-formába próbált bepasszírozni engem, mint valami játék babát, nem kifejezetten fényes kilátások egy új élet küszöbén. Az én új életemben a szüleim elvesztek és arra várnak, hogy végre megkeressem őket. Az én új életemben van helye Hayley-nek és George-nak, attól függetlenül, hogy hosszú éveken át egy hazugságban éltem miattuk, de ennek ellenére szeretem őket. És ebben az új életben, a világ teljesen más lesz.

-------------------------- O --------------------------

Hayley előkeresett néhány régi papírt, amikből megtudtam, hogy az eredeti nevem Kiera Kylie, szüleim Andrea és Julian és, hogy egy Silvertown nevű helyen születtem. Ami érdekesebb ennél, hogy Hayley adott nekem egy naplót. Édesanyám naplóját, amit a születésemkor bízott rá, hogy ha eljön az ideje a kezembe kerüljön.

1. rész - Kész őrültek háza

1. rész – Kész őrültek háza

- Jobban tennéd, ha ebben a minutumban visszaülnél a kocsiba kisasszony!

- Nem érdekel! Nem parancsolhatsz nekem! Te nem vagy az anyám!

- Ne dühíts fel, Kiera! Vissza a kocsiba, komolyan mondom.

- És mi lesz ha nem? Mit csinálsz? Elmondasz apának? Ja, igen! Talán az igazi apám már nem is él, miközben George úgy tett mintha ő lenne. HÁNYOK TŐLETEK!

Ezekkel a szavakkal hagytam ott őket, s habár azt hiszem megbántam, képtelen vagyok megbocsátani nekik. Tizenhét éven át elhitették velem, hogy ők a vérszerinti szüleim és ennyi idő után is csak egy véletlennek köszönhetően tudom meg. Hihetetlen! Eszeveszett mennyiségű kérdés kavarog a fejemben, a szívemről nem is beszélve. Egy csomó különös érzés dübörög a lábam előtt, mintha mind csak arra várnának, hogy melyiküknek engedek legközelebb néhány másodpercet, hogy hatalmukba kerítsenek. De ki ne lenne összezavarodva a helyemben? Megeshet az emberrel, hogy valamiről még csak fogalmas sincs, egyszerűen soha nem mondott neki senki semmit, és még is érzi, hogy valahol más? Különbözik a szüleitől, az ismerőseitől – de úgy gyökeresen, megfogalmazhatatlanul más. Bár nyilván sose gondoltam, hogy kifejezetten hasonlítanék egyikőjükre is, nem. George üzletember, unalmas és komoly, de jószívű. Hayley jogász, szintén nem az én világom. De hisz az ember nem hasonlít mindig a szüleire, nekem sem kellett volna kétségbeesetten bárminemű hasonlóságot keresni közöttünk, vagy mégis? Én szeretem őket annak ellenére amiket mondtam. De sajnos… egyszerűen képtelen vagyok ugyanúgy nézni rájuk, mintha hozzám tartoznának, s szigorúan a génjeinkbe lenne írva, hogy mindegy mit gondolsz, de igen! Ő a rokonod.

Tegnap este sokat sírtam, Hayley-nek ki kellett cserélnie a párnámat éjféltájt, úgy eláztattam a könnyeimmel. Nem beszéltünk mióta érthető módon kiakadtam és elrohantam, bár valójában úgy érzem ömlenének belőlem a kérdések, de képtelen vagyok hozzájuk szólni. Ilyenkor jól esne, ha lenne valaki mellettem. Az egyetlen barátom, aki maradt most iskolában van, mint ahogy mindenki más is rajtam kívül. Fél éve tüzet okoztam a suliban – legalábbis ez a hivatalos álláspont, azóta vagyok magántanuló. Azt is magamban kellett elintéznem, a pszichológus, akihez egy darabig járnom kellett meg sem próbált megérteni, s így hiába próbáltam tudtára adni, hogy nem én gyújtottam a tüzet és fogalmam sincs, hogy történt. A legutolsó amire emlékszem az a harag. Tisztán emlékszem, hogy dühös voltam, mert az osztályban már megint rámszálltak, ezért a lány WC-be rohantam, hogy ne lássanak a többiek, majd valahogy lángra kapott a szemetes kosár. De ki hisz nekem? Később visszamehettem volna az iskolába, miután megbizonyosodtak róla, hogy nem vagyok veszélyes, de az évfolyamtársaim ígyis-úgyis csak megkeserítették volna az életemet, ugyanis ők őrültnek tartanak.